A megnyilvánult szónikus tér az alapvető pontig vezet vissza egyetlen másodperc alatt: létezel. Aztán a mélytartomány alattról emelkedő frekvenciák hatására benned is nyílik az érzékelés spektruma, és feloldódva a hangokban, magad is az így keletkezett hangtér részévé válsz, úgy, hogy közben érzékelsz. A hangok befogadásának ősi-modern módja ez, összehasonlíthatatlanul eltérő a megszokott zenei élményektől.
Talán az elképesztően széles frekvenciatartomány, talán a felharmonikusok egymásra hatása, talán a zenész lelkének a hangtér formájában való kiáradása eredményeként a hangok egy teret hoznak létre, amelyben az érzékelés külső és belső minőségei is adaptálódnak az így megnyilvánult jelenhez. Rafael Anton Irisarri, swanasa és Sabw épített hangtereket a Magyar Zene Házában. Az Asa Swan által megnyilvánított zenei tér egy nyers, nem áttetsző kristály képét vetítette elém, amely komplex textúrákkal a felszínén, sötéten ragyog. Pontosabban vált azzá minden bennem, körülöttem. Nem volt szofisztikált, kimunkált, finom vagy bonyolult. Erős volt, és ha egy térnek lehetne iránya, ennek lett volna.
Nekem könnyű volt benne létezni, mert a rétegei határozottan bomlottak ki, mégsem volt túlszaturált.
Hagyott helyet, elfértem benne én magam és az érzékelés is. Hirtelen a megszokott hangok közül kizökkentett a verbalitás. Egymásra rétegelt szövegek hangzottak el a tudat minőségéről, majd ikaro, dél-amerikai gyógyító dal szólalt meg. Gyógyító növények, medicinák szertartásain énekelt dalok a város közepén, egy drone ambient koncerten. Elképesztő meglepetés, én pedig utaztam tovább, boldogan.
Elmosolyodtam: milyen szép, amikor valami általam kitaláltnak vélt eszköz, hangzás, ötlet, szándék már máshol is megvalósult. A nyáron jutott eszembe, hogy mennyire fontos és hasznos lenne kivinni a szándékoltan tudatosság, önismeret, a lélek felfedezését célzottan a medicine dalokkal gyógyító tábortüzek, elvonulások közegéből olyan helyekre, klubokba, ahol találkozhat vele az is, aki nem fehér ruhába öltözve vesz részt egy elvonuláson. Bennem ez az aktus erősíti azt a képet, hogy egy idea, egy ötlet, aminek helye és ideje van, utat tör magának, akár több csatornán keresztül, s az alkotó eszköz, csatorna mindehhez.
Asa Swan előtt persze nem idegen ez a közeg:
legutoljára O.Z.O.R.A. nagyszínpadán hallottam, amikor egy buddhista gyakorlóval közös meditációt tartottak azon a napon, amikor a main stage-en délután szünet volt. Nagyon fontosnak tartom az átjárást, a különböző közegek közötti híd szerepét, hiszen így áramolhat információ, tudás, tapasztalat olyan emberek között is, akik egyébként nem férnének hozzá, de közben építően hat rájuk.
Az előadás után Sabw következett. Először a kontraszt tűnt fel. Szép. Onnan szól, ahol a bennem a szépség születik. Ahol még nincs formája, csak potenciál, és ezek az első hangjai. Lélegezni kezdek. Lélegezni oda, ahol már hónapok óta nem kaptam levegőt. Teljességről szó sincs, inkább régóta szunnyadó, önmagukba fordult, zárt, organikus geometria kezd el pulzálni valahol nagyon mélyen bennem. És ott, ahol múlásból származó por lepte a felszínt, mintha az élet akarná újra bizonyítani, hogy erősebb a pusztulás megnyugvást hozó terénél. Apró mozgástöredék.
A tudat anyagba ébredésének első mikromásodpercei. Lüktetés és a formák kialakulásának kísérlete.
Pasztell derengés ott, ahol még semmi nem érzékel színeket. Valami élni akar. Kitartott, hosszú hangokban ritmus keletkezik. Nem tolakodó, csak jelen van, ahogy a ködből formát kiszakító ág ad megtartó biztonságot a rajta vonallá növekvő hónak, hogy ne kelljen a semmi fölött lebegve ráébrednie a gravitáció számára legyőzhetetlen vonzására. Rövid majdnemcsendek valaminek a szegélyén. Folyékony hangszubsztancia. Valami élni kezd, valami túlél. Valami felkészül. A mélységre, ahová nem akarsz nézni, ahol az hiszed, hogy már vagy még nem létezel, pedig mindig is onnan nőttek beléd a tudattalanod mélysötét indái. Egymás részei vagytok az elkülönültnek látszó, amorf képzetekkel, és csak egymásba menekülhettek önmagatok elől. A megadás tere ez most, a kérdés nélküli megadásé, ami után üres, tiszta, betölthető tér marad. És az utolsó megszólaló tétel, amellyel arannyal díszítik a felszaggatott sebeket a szónikus mester hangokból álló ecsetvonásai.
Sabw, azaz Bognár Csaba anyagai a Zságer Balázzsal közösen jegyzett Free sequence kiadó gondozásában teszi lehetővé, hogy otthon, akár a vinyl tiszta hangzásával merüljünk el ebben a hangtérben újra és újra. De nemcsak a hallás, hanem a fotonok közvetítette érzékelésen keresztül is kapcsolódhatunk a szerző világával. Nemrég jelent meg az Elephant című dalból a Hajime! stúdió által közösen megalkotott videóklip, amely tökéletes atmoszférát teremt, ha tiszta teret keresünk a lelkivilágunk rendezéséhez.
Rafael Anton Irisarri feljön a színpadra. A háta mögötti üvegfalon keresztül a színes fényekkel megvilágított, januári fagyban tetszhalott, tavaszi újjászületésüket békésen váró fák tökéletes díszletei voltak a lelkivilágom aktuális állapotához. Vannak emberek, akikből a színpadon sugárzik valami monumentális. Az utolsó ember lenne, aki bármilyen személyi kultusznak vagy egyáltalán az alkotása helyett személyének szóló elismerést fontosnak tartana, ezért a fentieket éppen csak zárójelben jegyzem meg. De mégis, ott volt az az aura, amely az első hanggal terjedni kezdett.
Hangokból álló épület nőtt körénk. Tervezett geometria, szónikus architektúra,
amelyben a szinte üressé váló hangkép éppen olyan fontos, mint a lassan építkező csúcspontok íves hangkupolái. Minden lassú, mindennek van elég helye, hogy elférjen. A motívumok egyenként szaturáltak, mégsem válik túltelítetté az egész. Enged figyelni. Hozzád ér egy tétel, amelyet megtámogat egy újonnan megszólaló harmónia, és egy belégzés múlva áramlássá válva járnak át a hallható frekvenciákból álló organikus ívek. Szakrális tér, mintha egy, a természettel összhangban lévő közösség tiszta szándékú főpapja a hétköznapi érzékelésen túli energiákkal támogatná a szertartás résztvevőit.
A mélyben járunk, a tudattalan küszöbén, és halvány, semmiképpen nem bántó fény vetül az erre szomjazó darabjainkra. Befogadás és megengedés, a hangok teszik a dolgukat. Az idő ponttá vált, a kiterjedés új dimenziót nyit a szubjektum korábban nem látogatott partjain. Nincs feloldozás, csak hosszan kitartott, befogadható katarzis.
Aztán egyszer csak csend. Egy láthatatlan erő néma, testen belüli visszhangjai. Halál előtti feltámadás.
Ahogy sétálok hazafelé, kevés gondolataim egyike, hogy ez az a minőségű zene, amit kifejezetten érdemes otthon is hallgatni, a vinylek reneszánszában akár lemezről is, megengedve a lassulás rítusát, a figyelmes hallgatást.
Szeretettel ajánlom az olvasó figyelmébe a szerző bandcamp oldalát, ahol a február 6-án megjelenő, Points of Inaccessibility albuma is elérhető. Azon gondolkozom, hogy milyen komplex műalkotásokról beszélünk. Egy alkotói rezidencián létrehozott koncepcióalbum, amelyhez Jaco Schilp médiaművész vizuális alkotásai társulnak. Inspirációt ébreszt bennem, és a személyes életem közelmúltbeli, még feldolgozás előtt álló traumái talán előbb válnak konstruktív építőelemeimmé, ha
megengedem magamban is újra nyílni az alkotáson keresztül megnyilvánuló csatornát
az írott verbalitás és az audiovizualitás diszciplínáiban egyaránt. Csak egy pillanatra, de bevillan a kép, ahogy ujjaim potmétereket érintenek a szintetizátorokon, kezeim japán kötési technikával fűzik egybe a kötetbe rendeződő verseket. És az érzés, amely most még hirtelen fakaszt könnymeder árkot az arc maszkká fagyott felszínére, halvány, fehér lánggá változik odabent, amely teremteni és újra adni képes. „Elmegy az ember egy koncertre”, gondolnánk, ennyi. S mégis, terhekkel zárt kapuk nyílnak, lélegzettel telik meg a tüdő, és ott, ahol magtalan tájat sejtett a rideg elmúlás, az élet apró, de erősödő lüktetése válik újra ritmussá.
Képek: Magyar Zene Háza / Szabó Bence
Rafael Anton Irisarri, Sabw, swanasa, Magyar Zene Háza, Budapest, 2026. január 23.
